Véletlenszerűen jött az ötlet, hogy ugorjunk le a tengerhez. Talán olaszországi életemnek egyik kiemelkdő előnye, hogyha egyik reggel kitalálom, hogy látni szeretném a tengert, akkor különösebb szervezési nehézséget nem okoz, mert vonattal egy óra alatt közelíthető meg a tengerpart. Viszont most a nagyszülők is partnerek voltak ebben.
A picivel kétszer jártam eddig a tengernél. Amikor pirinyóni volt, még nem mertem elvinni, a tengeri szél, a forróság, féltem, baj okoz neki. Mikor kicsit megerősödött, akkor elvittem magammal rövid sétákra, de láthatólag nem érzékelt a tengerből annyit még, amennyit most.
A tengerpart szinte üres volt, csak régi emlékét őrizte a nyárnak, a napernyők összecsukva, a mentőcsónakok félretolva hevertek a parton. Két nagy homokdombot építettek fel a nyári strand területére, ahol egy család vígan játszott. A nagyobbik fiúcska, úgy három éves lehetett, a kisebb testvérére akarta a homokot szórni. Az apa rászólt: nem szabad. Aztán tovább játszottak, megmászták a számukra óriásinak tűnő homokdombot, és aztán nevetve csúsztak alá.
Adi figyelte a hangokat, elmosolyodott a két gyerek láttán, aztán kicsit megszeppenve a nagypapa pulóverébe bújtatta arcát. Újabb jelenségre lett figyelmes: a nagypapa elsétált vele a tenger széléig. A tenger!!! Micsoda különleges jelenség!!! Micsoda látvány!
Figyeltem, ahogy tekintete szinte odaragad, ahogy a látvány elrabolja figyelmét a világ más dolgaitól.
És ott volt a végelláthatlan part homokja. A szél redőket rajzolt bele, kottasorokat, amikre csak rá kellett volna firkantani néhány hangjegyet. ADI, pici fiam jutott eszembe. Mit is írhatnék a homokba? Semmi mást, csak a gyermekem nevét, ahogy én szólítom.
Draga Kincseim nekem tenyleg azok!!!!!